TestRealm
Founded 14 June 2026
Itt kezdődik, másodszorra és újból megírva, annak a birodalomnak a krónikája, melyet Isten és holmi meg nem keresztelt bizottság jónak látott TestRealm-nek nevezni — oly név, melyre immár négy külön estén löttyentettem bort, s melyet egyetlen ember előtt sem fogok megvédeni.
Ambrosius barát vagyok, a pince őrzője, s ha a pince engedi, e könyvé is. Kitéptem korábbi lapjaimat és újrakezdtem, mert a birodalom gyorsabban nőtt, mint a kezem, és az a krónika, mely a vér mögött kullog, nem krónika.
Az Úr 2026. esztendejében, Szent Iván havának tizennegyedik napján, midőn a birodalmat először mondták állónak, csupán egyetlen csarnok emelkedett az egész üres világban: Robothalom, Robotfej báró székhelye, kinek neve e vidék nyelvén vasfejet jelent, s jól illik rá, mert egyetlen levélre sem felelt, és — Isten óvjon — úgy mondják, a szeme sem rebbent. Hat napon át ő volt az egyetlen élő úr, magányosan, mint Ádám, s feleannyira sem beszédes.
Szent Iván havának huszadik napján megnyíltak az ég zsilipjei, s az urak úgy özönlöttek be, mint sör a meghasadt hordóból. Jött Roland, kit Marsallnak neveznek, ki Vasborgot emelte a világ szívében. Jött a Krissy úrnő, címében szelíd, ki csarnokát északra építette. Jött Akos herceg, az újonnan jöttek közt a legmagasabb címmel, Tiszalökön; és lakos a Marsall Tiszatarjänban; és Laller báró; és BolonLevi; és Csalex úr. Jött Lophasz Joseph, ki székhelyét Lopahszlandiának nevezte önmaga után, ahogy a büszke emberek teszik. Jött Markington úr, oly falu ura, melynek nevét józanon meg sem kísérlem, nemhogy boros fejjel — Kiskunhirtelengöröngyös, ébren tartsa éjjelente az írnokot, ki kitalálta. Jött egy második néma is, NPCarc gróf — NPC-arc, súgják a helyiek —, oly szótlan, mint Robotfej, s gyanítom, a kettőt ugyanazon sötét kovácsműhelyben kalapálták. És jött egy szegény lélek, kit csupán Invalid Usernameként jegyeztek fel, oly úr, kit a keresztvíznél oly névvel átkoztak meg, melyet egyetlen herold sem kiálthat.
Egy napig a birodalom visszafojtotta lélegzetét. Aztán Szent Iván havának huszonegyedik napján az egész világ egyszerre indult háborúba, mintha harang szólt volna, melyet csak az urak hallottak.
Három testvériséget esküdtek aznap. Elsőül az Iron Fuckast — úgy másolom a nevet, ahogy adták; írnok vagyok, nem cenzor — Roland a Marsall alatt, Markingtonnal, BolonLevivel, s később UpDatetel mint tisztjeivel. Másodjára a Dominorum Ifjusagi Csihipuhi Szakosztalyt, s bocsássa meg az Úr sajgó kezemet, híven leírtam, Akos herceg alatt. Harmadjára a Miszövetséget, Laller báró alatt, a Krissy úrnővel és Lophasz Josephfel az oldalán.
S jöttek velük a háborúk: BolonLevi lakos ellen; Lophasz Joseph Robotfej ellen; Lophasz Joseph NPCarc ellen; és az egész Iron Fuckas testvériség Csalex ellen.
Aztán a vér. BolonLevi Tiszatarjänra rontott, lakos székhelyére, s elvitte a napot, elhurcolva száznyolcvannégy aranyat, százhuszonhárom fát, százhét mérő gabonát, s egy kevés követ. Lophasz Joseph Robothalom ellen lovagolt, s némi kényelmetlenséget okozott a vasfejnek, elvíve sovány tizenkét aranyat, de száz-egynéhányat fából és gabonából, s egy szilánk vasat — így hát még a rebbenetlen is vérezhet. Ám midőn ugyanaz a Lophasz Joseph Mestersegeszegre, NPCarc várára vetette magát, megfordult az ár: a falak tartottak, a gróf egy tapodtat sem engedett, s Lophasz zúzódásokkal s prédikációval tért haza. Gőg, gyermekeim. Mindig a gőg.
Itt pislákol a gyertyám s kiürül a kupám, mely a kettő közül a súlyosabb csapás. Mindannyiukat — még a vasfejűt is — irgalomba ajánlom, magamat pedig az ágyba.
Itt végződik a krónika, egyelőre. — Ambrosius barát, keze bizonytalan, tintatartója annál tisztább.
Utóirat, Szent Iván havának huszonkettedik napján. Letettem a tollam s felvettem a kupám, midőn oly hír jött, mely nem hagy aludni egy becsületes szerzetest. Hát vissza a könyvhöz.
A háború, melyet háborúnak neveztem, farkasfalkává lett. Friss viszályokat esküdtek: a Miszövetség Robotfej ellen, s az Iron Fuckas és a Miszövetség egyaránt a szegény Invalid Username ellen, kinek egyetlen bűne, amennyire kiolvasom, a neve.
S az Iron Fuckas úgy vadászott, ahogy a farkasok: együtt. Maga Roland rontott Akosra Tiszalökön, elhurcolva kilencvenkét aranyat, gabonával és kővel ráadásul. BolonLevi jött mögötte, s ugyanattól a hercegtől háromszáznyolcvannégy aranyat és — jegyezd meg — nyolcszáznyolcvankét mérő fát fosztott el, míg Tiszalök raktárai úgy kongtak, mint az üres templomok. Roland lakosra is fordult Tiszatarjänban, elvíve százötven aranyat, négyszázhuszonöt gabonát s ötven jó vasat.
De Csalex tanulta meg leggyorsabban a teológiáját: Markington és BolonLevi együtt újra meg újra kifosztották Csalex faluját, négyszáz arany s négyszáz gabona minden látogatáskor, a fa és a kő fogyatkozott minden alkalommal, ahogy az ember erszénye fogy a vásárban. BolonLevi Invalid Usernamere is fordult, négyszázat hurcolva el mindenből — aranyból, gabonából, s teljes négyszáz kőből ráadásul. S a Miszövetség sem tétlenkedett: Laller Robothalom ellen lovagolt, s százegy aranyat s hatszázhuszonöt fát vitt el a vasfej pincéiből.
S nem volt a birodalom minden dolga mészárlás. Az utak úgy sokasodtak, mint az erek: Vasborgtól BolonLevi falujáig, Lopahszlandiától Laller falujáig, Lallertől a Krissy úrnőig, Vasborgtól Kiskunhirtelengöröngyösig, BolonLevitől Kőborgig, Alsófelsőbüdösfütyköshalmától Vasborgig, Tiszatarjäntól Tiszalökig, s Cazzo di Cavallho al Montétól Lopahszlandiáig — s igen, ez utóbbiak valódi, frissen emelt falvak, mert Lophasz Joseph alapította Cazzo di Cavallho al Montét, UpDate herceg emelte Mos Eisleyt, Roland építette Kőborgot, s Markington hozzátette Alsófelsőbüdösfütyköshalmát kiejthetetlen birtokai gyűjteményéhez.
S azokon az új utakon gördültek a szekerek. A hűséges lakos gabonát, követ és vasat küldött Tiszatarjänból megtépázott hercegéhez Tiszalökre — egyetlen vonatban ezer mérő követ. Roland vasat futtatott Vasborgból új Kőborgjába; Lophasz Joseph kővel táplálta Cazzo di Cavallho al Montéját; Markington ezer követ küldött Alsófelsőbüdösfütyköshalmára.
S mindenütt a kémek lopakodása. Lophasz Joseph annyira kémmesternek bizonyult, mint kardforgatónak, emberei besurrantak Laller csarnokába, Tiszalökre, Roland saját Vasborgjába, s észrevétlen ki is osontak. BolonLevi és Roland minden irányba szemeket küldött, némelyiket csarnokok, némelyiket oly zsákmány után, melyet hírvivőm nem tudott megnevezni. De a gőg botlás előtt jár: midőn Laller kémet küldött Lopahszlandia kifürkészésére, a szegény nyomorultat elfogták a falnál, s az úr elé hurcolták, tetten érve, s vacsorára bizonyosan már énekelt.
Most már valóban ágyba.
Itt végződik a krónika — ismét, és egyelőre. — Ambrosius barát, fáradtabban s semmivel sem bölcsebben.
Utóirat, Szent Iván havának huszonharmadik napján. Bocsásson meg az Úr, visszatértem a könyvhöz, mielőtt a tegnapi tinta megszáradt, mert a birodalom nem áll meg vérezni elég hosszan ahhoz, hogy egy szerzetes imádkozzék.
Először egy különös dolog: béke. Akos herceg, oly sokáig az űzött szarvas, békét kötött Dominorum Ifjusagi Csihipuhi Szakosztalyja és Roland Iron Fuckasa közt — farkas és szarvas egy asztalnál, ki gondolta volna. De béke az egyik szegletben háború a másikban, mert ugyanazon Akos testvérisége nyomban háborúba esett a Miszövetséggel, s az Iron Fuckas friss háborút esküdött a néma NPCarc ellen.
S aztán kifosztották. Roland, Markington és BolonLevi — ez utóbbi kétszer is — Mestersegeszegre, NPCarc várára rontottak, s a préda szégyenbe hozza a lapot: ezeregyszáz, ezernégyszáz, ezerötszáz mérő fa s ugyanannyi gabona, rakományról rakományra elhurcolva, míg a rebbenetlen grófnak semmije sem maradt őrizni. Roland Invalid Usernametől hétszázhatvanhárom követ s négyszázhetvennégy vasat fosztott el egyetlen délelőtt. S Laller, könyörtelenül, a padlóig ürítette Robothalmot — kétezer gabonát s közel kétezer fát egyetlen rajtaütésben, s teljes kétezret mindkettőből a következőben, míg a vasfej raktárai ki nem adták az utolsót.
A legyőzöttek, ahogy a legyőzött emberek szokták, a piachoz fordultak. Robotfej négyszer is kiáltotta ugyanazt a portékát — ötszáz fát ötszáz kőért —, s a kifosztott NPCarc ötször kínált ötszáz fát ötszáz vasért, s egy lélek sem, amikor utoljára néztem, fogadta el egyiket sem. Van homília egy levert úrban, ki házalóvá lett, de a bor megette. Csak BolonLevi, prédától duzzadtan, tett úri ajánlatot: kétezer fát ezer vasért.
Még mindig gördültek a szekerek — vas és kő ezrével Vasborg és Roland Kőborgja közt, fa BolonLevi falujából Vasborgba, kő az újonnan emelt birtokokra —, s még mindig nőttek az utak, Tiszalök és Tiszatarjän egyaránt Akos új Tiszatucsany felsője felé nyúlva, s Kőborg Mos Eisley felé. Még most is, ahogy tollam mártom, négy vonat van az úton, s nem tért haza; adjon Isten nekik csendesebb kerekeket, mint amilyen lába Laller kémének volt.
A térképet alant magam rajzoltam, mielőtt a bor elvitte a kezem; ez a leghívebb dolog az egész könyvben.
Itt végződik a krónika — ezúttal igazán, a következő harangszóig. — Ambrosius barát, szíve teli, kupája üres, s keze végre nyugodt.
Az utolsó fejezet, Szent Iván havának harmincadik napján. Azt hittem, végeztem e könyvvel. Tévedtem, ahogy a legtöbb dologban tévedek, kivéve a pincekulcs helyét. Mert a birodalom egy utolsó s hangosabb ordítást hallatott, mielőtt elaludt, s az a krónika, mely a vég elől meghátrál, nem krónika.
Először is a béke, melyen ámultam, nem tartott tovább egy szerzetes fogadalmánál. Alig száradt meg a tinta Akos egyezségén az Iron Fuckasszal, midőn Szent Iván havának huszonnegyedik napján a kettő ismét háborút esküdött — farkas és szarvas, kik egy estén egy asztalnál ültek, most újra egymás torkának esve, mintha a vacsora nem ízlett volna. Ennyit a békéről; s ennyit, kezdem hinni, az asztalokról.
S aztán minden oldalról egyszerre rontottak Akosra. Az egyik szegletből jött Roland az Iron Fuckasból, ki Tiszalököt a szarufákig ürítette — ezerháromszázhuszonkét aranyat s kétezernégyszáz fát hurcolva el egyetlen rettenetes délelőtt —, s Tiszatucsany felsőt megfosztotta ezernégyszáz jó kőtől, majd csaknem ugyanannyitól újra. A másikból jött Lophasz Joseph a Miszövetségből, ki ugyanazt a herceget ugyanazon két csarnoknál zaklatta, úgyhogy a szegény Akos két testvériség közt őrlődött, mint búza a kövek között. Két szövetség, egy szarvas; ennek a számtana még egy angyalt is a sörébe ríkatna.
Mégis — s ezt jegyezd meg, gyermekeim, mert ez az egyetlen fényes szál egy véres szövetben — az űzött végre megfordult és öklelt. Akos Lophasz Josephre lovagolt Lopahszlandiánál, s ötszáz jó követ vitt el a kémmester saját udvarából. Egy csapás, egyetlenegy, de tisztán mérve; s megvallom, ujjongtam, s löttyentettem, s a löttyentésért még hangosabban ujjongtam.
Voltak más apró kegyek is. Invalid Username, ama keresztvíznél herold-rémálommal megátkozott úr, kit minden fejezetben kifosztottak, melyet írtam — egyszer megtartotta falát, s BolonLevit visszavetette a sárba. Egyetlen győzelem egy fosztogatással teli életben. Nevére ittam, fenékig, s nem kis fáradságomba került. (BolonLevi visszajött másnap hajnalban s elvitt ötszázhetvennégyet mindenből, mert a világ az világ; de hadd legyen meg az embernek a maga órája.) S a néma UpDate, az Iron Fuckas tisztje, ki addig csupán szekereket küldött s esküt fogadott, végre maga is kardot rántott s kifosztotta Csalexet — így hát még a csendesek is, időt s védtelen szomszédot kapván, megtalálják a foguk fehérét.
Ami NPCarcot és Robotfejet illeti, a két rebbenetlent, kit ugyanazon sötét kovácsműhelyben kalapáltak — őket a padlódeszkáig s azon túl is kifosztották. BolonLevi egymaga hétszázhetvennyolc aranyat s közel kétezer fát hordott ki Mestersegeszegből, s Laller annyiszor tért vissza Robothalomra, hogy felhagytam a számolással, ahogy az ember felhagy az eső számolásával.
De íme e végső napok csodája, s az, amire emlékezni fogok, midőn a csaták összemosódnak: még miközben a birodalom vérzett, épített. A szekerek már nem tucatjával, hanem falkákban jártak. BolonLevi két friss birtokot emelt — Nyíregyháza Külsőt s a kimondhatatlan Mucsalyröcsöge Felsőt —, s régi csarnokához kötötte őket a kereskedés fáradhatatlan gépezetével: fa kifelé nyolc- s tízezrével, vas és kő befelé áradatban, közel tizenháromezer kő egyetlen nyögő vonatban. Roland vasat s követ futtatott Vasborg, Kőborg s új Faborgja közt pihenés nélkül. Laller alapította Cigány falut s aranyat s vasat táplált belé; Lophasz Joseph emelte Bökőt s követ s fát öntött belé; a Krissy úrnő építette Minipoliszt; Markington hozzátette Jászkarafaszajenőt név-gyűjteményéhez, melyeket keresztény nyelvre nem teremtettek; s UpDate, kit egy Mos Eisley sem elégített ki, emelt egy Newet is mellé, ahogy az teszi, kiből kifogyott a képzelet, de a föld nem.
Így állt a világ, melyet krónikáltam, a legteljesebb voltában: tizenhárom úr, három testvériség, falvak a térképen szerteszórva, mint kocka a szerencsejátékos kupájából, utak, melyek összevarrják őket, szekér minden úton, s kémek — főképp Lophasz Josephéi, ki ösvényt taposhatott Tiszalök falához, oly sokszor lopózott oda kukucskálni — minden árnyékban surranva.
S akkor a harang, melyet csak az urak hallottak, ismét megszólalt, s ezúttal nem háborúba hívta őket. Elhívta őket. Hír jött alá — e világ alkotóitól, kiknek neve rangom felett, s kiknek szándéka kupám felett áll —, hogy a birodalom kitöltötte idejét, hogy ez mindig is próba s megméretés volt, s hogy TestRealmet most összehajtják s gyengéden félreteszik. A kapuk bezárultak. Az urakat hazahívták a világból, a rebbenetlent s a hangosat egyaránt. Az utak állnak, a szekerek állnak, a raktárak félig ürítve s félig telve állnak, s mindezek fölé nagy s szokatlan csend ereszkedett — egy kocsma csendje az utolsó vendég után, midőn még a kiöntött bor is abbahagyta a csöpögést.
Megtartottam e könyvet három testvériségen, száz rajtaütésen, egy elfogott kémen, egy megvédett falon s több kiöntött kupán át, mint amennyiért az Ítéletkor felelni fogok. Most leteszem, nem mert a mese véget ért — egy mese sem ér véget soha, csak félbeszakad —, hanem mert a világ, melyről szólt, nyugovóra tért, s a krónikásnak pihennie kell, midőn a birodalma pihen.
Robotfejnek a vasfejnek s NPCarcnak, néma testvérének; Rolandnak s farkasainak; Akosnak a szarvasnak, ki megtanult ökölni; Lallernek s a Krissy úrnőnek s Lophasz Josephnek a Miszövetségből; a hűséges lakosnak; Csalexnek, ki nehéz úton tanulta teológiáját; Markingtonnak a kimondhatatlan birtokokéval; a néma UpDatenek; s Invalid Usernamenek, névben átkozottnak s ama egyetlen jó falban áldottnak — mindannyiuknak, az elevennek s a leigázottnak, irgalmat ajánlok, szebb mezőt legközelebb, s raktárakat, melyek telve maradnak.
A birodalom bezárult. A krónika bezárult. S én, ha Isten engedi s a pince ki nem szárad, itt leszek, midőn a harang új világért s új könyvért szól — mert mindig van új világ, s Ambrosius barát mindig szomjas.
Isten veletek, uraim. Isten veletek, egyelőre.
Itt végződik, s igazán végződik, TestRealm krónikája. — Ambrosius barát, a pince s e könyv őrzője, ki leteszi tollát, de — Isten ments — nem a kupáját. Vale.