Gesta Dominorum

Itt kezdődik annak a birodalomnak a krónikája — Isten bocsássa meg, ki TestRealm-nek nevezte, mert nem keresztény földhöz való név ez, s már háromszor löttyentettem jó bort a lapra, míg szépen le akartam írni.

Ambrosius barát vagyok, nem híres apátságból, a pince őrzője, s ha a pince engedi, e könyvé is.

Az Úr 2026. esztendejében, Szent Iván havának tizenharmadik napján, mielőtt más lélek lélegzett volna e földön, megjött Roland, kit Marsallnak neveznek, s lerakta Vasborg első köveit a világ szívében. Egy nap s egy éjjel ő volt az egyetlen élő úr, márpedig magányos az üres ország királya.

A tizennegyedik napon megérkezett Krissy úrnő, címében szelíd, de — úgy hallom — nyelvében annál élesebb, s házát északra emelte. Ugyanezen napon mondatott megalapítottnak maga a birodalom is — június tizennegyedikén —, ámbár szerintem akkor alapíttatik egy ország, mikor a második úr megérkezik, mert az első úr csak egy remete, nagyravágyással.

E korai napokban jött egy idegen is, Robotfej báró, kinek neve e tájak nyelvén vasfejet jelent, s jól illik rá: levélre nem felelt, lakomára nem jött, s a szeme — Isten óvjon — nem rebbent. Székhelye, Robothalom, néma volt, akár a sír.

Aztán június huszadik napján megnyíltak az ég zsilipjei, s az urak úgy özönlöttek be, mint sör a behasadt hordóból: Csalex úr, mélyen délen; Lophasz Joseph, ki földjét magáról Lopahszlandiának nevezte, mint a büszke emberek szokták; Markington úr, egy oly nevű falu ura, melyet józanon sem mernék kimondani, nemhogy borosan — Kiskunhirtelengöröngyös, nyugtalan legyen az írnok álma, ki kitalálta; BolonLevi; Akos herceg, a jövevények közt legmagasabb címmel, Tiszalökön; egy szegény pára, kit csak Invalid Usernameként jegyeztek föl, oly úr, kit a keresztvíznél oly névvel vertek meg, mit egy herold sem tud kiejteni; lakos, a Marsall, Tiszatarjänban; és Laller báró.

Jött egy másik néma is, NPCarc gróf — NPC-arc, suttogják a helyiek —, oly hideg s szótlan, mint Robotfej, s gyanítani kezdtem, hogy a kettőt egyazon sötét kovácsműhelyben kalapálták. De ez csak borbeszéd, s gyónáskor felelek érte.

Hat napig visszafojtott lélegzettel állt a birodalom. Aztán június huszonegyedik napján egyszerre indult háborúba az egész világ, mintha valami harang szólt volna, mit csak az urak hallottak.

Három testvériség esküdött meg aznap. Először az Iron Fuckas — a nevet úgy másolom, ahogy adatott; írnok vagyok, nem cenzor — Roland Marsall alatt, Markington és BolonLevi tisztjeivel. Másodszor a Dominorum Ifjusagi Csihipuhi Szakosztaly, s bocsásson meg az Úr, helyesen leírtam, s belesajdult a kezem, Akos herceg alatt, lakossal az oldalán. Harmadszor egy kicsiny s magányos szövetség, a Miszövetség, melynek Laller az egyetlen esküdt ura, ami nem is annyira testvériség, mint inkább egy magában iszogató ember — oly dolog, miről tudok egyet s mást.

S aztán a vér. Három csatáról hallottam, s híven lejegyzem.

Először BolonLevi tört Tiszatarjänra, lakos székhelyére, s elvitte a napot, s vele száznyolcvannégy aranyat, tíz tucat fát, jó száz mérő gabonát, s egy kevés követ ráadásul. Egy Marsallt egy puszta Úr vert el — van ebben tanulság, de túl részeg vagyok, hogy megleljem.

Másodszor Lophasz Joseph indult Robothalom ellen, Robotfej, a vasfejű sírnéma csarnoka ellen, s lángba borította, gabonát, fát, néhány pénzt s egy darabka vasat vivén. Tehát a rebbenéstelen is vérezhet. Megvallom, örültem neki.

Harmadjára s utoljára ugyanaz a Lophasz Joseph, vére felforrva, Mestersegeszegre, NPCarc várára vetette magát, s ott megfordult az ár: a falak tartottak, a gróf egy tapodtat sem hátrált, s Lophasz Joseph zúzódásokkal s egy prédikációval tért haza. A gőg, gyermekeim. Mindig a gőg.

De a birodalom dolga nem volt csupa öldöklés. Míg a kardok kint jártak, csendesebb játszmák folytak az árnyékban s a piac standjainál, s a krónikás, ki csak csatákról beszél, a mese felét hazudja.

Lophasz Joseph éppoly kémmesternek bizonyult, mint kardforgatónak: felderítői belopóztak Laller csarnokába, Akos herceg Tiszalökjébe, sőt Roland saját Vasborgjába is, s észrevétlen surrantak ki ismét, tarisznyájuk teli titokkal. Markington kétszer is küldött embert Csalex kapuit lesni. Ám a gőg a botlás előtt jár — mikor Laller viszonzásul kémet menesztett Lophasz Joseph Lopahszlandiájába, a szegény nyomorultat elfogták a falnál s ura elé hurcolták, rajtakapva, s vacsorára bizonyára már énekelt is. S míg tollam mártom, Roland saját felderítője még mindig a lopahszlandiai úton jár, se ott, se otthon; adjon az Úr neki csendesebb lábat, mint Laller emberének volt.

A piacon Akos herceg üres térnek kínálta portékáját: ötszáz mérő fát adott volna kétszázötven aranyért, s ötszáz gabonát ugyanannyi kőért — s egy lélek sem, mikor utoljára néztem, nem csapott a tenyerébe egyikre sem. Egy herceg, ki piaci kikiáltóvá süllyedt; van ebben tanulság, de a bor megette.

S Roland, csata s kémkedés közt, parasztjait útépítésre fogta Vasborgtól esküdt embere, BolonLevi csarnokáig — négyszázhetvenöt arany jó pénzben, az árkok még nyitva s a kövek még lerakatlan, mikor utoljára kisétáltam megnézni. Út két fegyvertárs között: vigyen gabonát, s ne koporsót soha.

Itt a gyertyám lobban, s a kupám üres, mi a kettő közül a súlyosabb csapás. Hogy e birodalom urai mit cselekedtek azután, csak Isten s a másnap reggeli fejfájás tudja. Mindnyájukat — még a vasfejűt is — irgalomba ajánlom, magamat pedig az ágyba.

Itt végződik a krónika, egyelőre. — Ambrosius barát, keze bizonytalan, de szíve teli.

---

Utóirat, június huszonkettedik napjának reggelén. Már letettem a tollat, s megvallom, fölvettem a kupát, mikor oly hír jött, mi tisztes barátnak nem hagy aludni. Hát vissza a könyvhöz.

A háború, mit háborúnak neveztem, farkasfalkává lett. Az Iron Fuckas testvérisége Akos hercegre rontott Tiszalöknél, s nem egyszer, de kétszer egyetlen éjjel — előbb maga Roland, majd ismét BolonLevi, ki közel kilencszáz mérő fát s négyszáz aranyat is elhordott, míg a herceg magtárai úgy kongnak, mint üres templomok. S ugyanez a testvériség Csalexre is kétszer fordult: Markington négyszáz aranytól s ugyanannyi gabonától fosztotta meg faluját, s BolonLevi — ez az ember sosincs messze a tűztől — utána jött a maradékért. Szegény Csalex; szegény Akos. Mikor a farkasok falkában vadásznak, a magányos bárány gyorsan tanulja a teológiát.

Mégis lakos, hű megtépázott hercegéhez, segítséget küldött az új utakon: két szekérsort láttam e hajnalon kigördülni Tiszatarjänból Tiszalök felé — húsz szekér ezer arannyal megrakva, s öt további gabonával terhelve — Isten vezérelje el őket a farkasok mellett, mert a karaván kövér s lassú lábú jószág.

S utak, gyermekeim, utak mindenütt! Roland útja BolonLevihez elkészült, kövei lerakva, árkai feltöltve; Lophasz Joseph egy másikat vágott Lopahszlandiától Laller kapujáig; s Laller viszont Krissy úrnőhöz vezetett egyet. A birodalomnak erei nőnek. Hogy gabonát visznek-e vagy koporsót — mondtam már — az egyetlen kérdés, mi számít, s a farkasok még odakint járnak.

Most már igazán ágyba. A térképet odalent magam rajzoltam, mielőtt a bor elvette kezemet; az a legigazabb dolog ez egész könyvben.

Itt végződik a krónika — ismét, s egyelőre. — Ambrosius barát, fáradtabban, s nem bölcsebben.